Elsőre talán aprónak, jelentéktelennek tűnik a különbség. Csak játék a szavakkal. De ha egy kicsit mélyebbre ásunk, kiderül, hogy ég és föld a különbség e kétféle hozzáállás, életvitel között.

Mint annyi minden mást, ezt is az Istenről és a Vele való kapcsolatról alkotott képünk határozza meg. Ez a mélyen bennünk élő kép gyakran úgy jeleníti meg Istent, mint a Mindenható, hatalmas Úr, aki távolról szemléli az életünket. Ő az, aki feladatokat, parancsokat osztogat. A mi feladatunk pedig “mindössze” az, hogy megértsük mit akar az életünkkel, milyen feladatot bízott ránk és ha ez megvan, akkor azt a tőlünk telhető legjobb módon igyekezzünk elvégezni. Mert a végén majd el kell számolni azzal, hogyan végeztük el a ránk bízott feladatot. Gyülekezeteinkben sokszor oda is eljutunk, hogy mi kitaláljuk, hogy szerintünk mi lenne az, ami Istennek tetszene és ebbe akarjuk bele hívni Őt, hogy áldja meg, legyen a segítségünkre.

Lehet, hogy számodra is ismerős ez a kép. Úgy nőttünk fel az iskolában (ami később a munkahelyen is folytatódott), hogy feladatokat kaptunk, amiket saját erőből, a tőlünk telhető legjobban kellett elvégezni. Majd pedig be kellett számolni, hogy mire jutottunk. Sajnos a legtöbbször így működünk Istennel való viszonyunkban is. Csak mondja meg, hogy mi a feladat, mit szeretne és aztán mi elmegyünk és csináljuk. A saját erőnkből. Úgy, ahogy tudjuk. Aztán ha mégse megy, akkor visszamegyünk hozzá, esetleg imádkozunk. Azt hisszük, hogy Isten azt várja tőlünk, hogy egyedül birkózzunk meg a feladattal. Úgy látjuk Őt, mint aki a távolból tétlenül figyeli, hogy mire jutunk. Aztán a végén leosztályozza az eredményt. Mi vagyunk az aktív cselekvők, Ő pedig a passzív megfigyelő. Az Istenért dolgozunk. Erőlködünk. Küszködünk. Közben pedig elfogy az erőnk, a szeretetünk, a türelmünk, a békességünk… És újra meg újra szembesülünk a személyes és emberi létünk korlátaival.

Az még tovább nehezíti a dolgunkat, hogy a legtöbben akkor érezzük értékesnek magunkat, ha valamit tehetünk. Blackaby így fogalmaz: „Mi “cselekvő” emberek vagyunk. Értéktelennek és haszontalannak érezzük magunkat, ha folyamatosan nem végzünk valamit” (Blackaby – King: Isten megtapasztalása…)

„Jézus így szólt hozzájuk: Az én Atyám mind ez ideig munkálkodik, én is munkálkodom.” – János evangéliuma 5:17

Isten nem tétlen megfigyelő. Ő aktív cselekvő. Sőt, Ő az aki már jóval előbb munkálkodik azon a területen, ahová minket meghív. Nem azért von bele a munkájába, mert nélkülünk nem jutna egyről a kettőre. Hanem azt szeretné, ha egészen közelről tapasztalnánk meg Őt. Ha munka közben ismernénk meg Őt. Nem egyedül kell nekifeszülve küszködni, hanem abba a munkába állhatunk bele, amit Ő már végez! Ez rendkívül megtisztelő és ugyanakkor felszabadító is! 

„Jöjjetek közel hozzám mind, akik belefáradtatok súlyos terheitek cipelésébe! Nálam megnyugvást találtok. Azt az igát vegyétek fel, amelyet én adok rátok, s tanuljátok meg tőlem, hogy én szívből szelíd és alázatos vagyok —, akkor meg fogtok nyugodni. Mert az iga, amelyet én teszek rátok, nem nehéz! A teher, amelyet én helyezek a vállaitokra, könnyű.” – Máté evangéliuma 11:28-30 (EFO)

Isten nem olyan, mint egy tanár, vagy egy főnök, akinek ki kell érdemelni a szeretetét, tiszteletét, megbecsülését. Ő a te Édes Atyád! Ő mindennél jobban szeret téged! Nem azért, amit teszel, nem a teljesítményedért, hanem mert a gyermeke vagy. Amikor meghív egy feladatra, akkor Ő már ott van. Nem leszel egyedül. Nem csak a te erődre támaszkodhatsz. Nem a te képességeiden múlik, hogy mi fog történni. 

Ne akarj az Istenért dolgozni. Hanem dolgozz Vele, az Ő keze alatt. Támaszkodj rá és éld meg annak a csodáját, hogy miközben azt teszed, amire hívott, közben Őt magát láthatod munka közben.

Szegedi Balázs
BMSZ hitéleti igazgató