50. születésnapja alkalmából köszöntöttük a Menedék Leányotthon első lakóját

A Menedék Mamásotthon kezdetben Leányotthonként működött, melynek első lakója Orsós Margit – férjezett nevén Molnár Margit – volt. Margit a napokban töltötte 50. születésnapját. A Mamásotthon családgondozójával, Molnár Tivadarné Mariannával kerestük fel, és leptük meg őt születésnapja alkalmából.

Marianna a mai napig tartja Margittal a kapcsolatot, pedig Leányotthonos találkozásuk több mint 30 évvel ezelőtt történt. Tortával és virággal a kézben csengettünk be, izgatottan várva a találkozás pillanatát. Talán mondani sem kell, hogy mekkora volt az öröm a kapu kinyitásakor.

Marianna az 50. Zsoltár verseivel köszöntötte Margitot, a 14. és 15. vers kiemelésével: „Hálaadással áldozz Istennek, és teljesítsd a Felségesnek tett fogadalmaidat! Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.”

Margit fiatal kora óta veseproblémákkal küzd. Az elmúlt években voltak olyan időszakok, amikor a beültetett vesékkel könnyebbek lettek hétköznapjai, azonban idővel mindegyik vese leállt, ezért most heti háromszor dialízisre jár a környékbeli kórházba. A látogatás során életéről, múltjáról, jelenéről kérdeztük őt.

Mesélj az életedről, hogy teltek fiatal éveid, hogy kerültél kapcsolatba a Menedékkel?

13 évesen lettem vesebeteg, akkor kerültem fel először a Gyermekklinikára, ahol 2-3 évet töltöttem el. Nehéz gyerekkorom volt, így haza nem szerettem volna menni. Nevelő anyám volt, aki nem szeretett engem. Azt is ellenezte, ha havonta egyszer édesapám hazavitt hozzájuk. A klinikán dolgozott akkoriban egy pszichológusnő, aki tudta, hogy milyen családi körülményekben élek. Ő mondta, hogy Budafokon nemsokára nyílni fog egy keresztény otthon, ahol tudnának nekem segíteni. Végül 16 évesen kerültem kapcsolatba a Menedékkel. Akkor a Leányotthon még újjáépítés alatt volt, ezért először nem is ott kaptam szállást, hanem egy panelba fogadtak be, ahonnan 17 évesen költöztem a felújított épületbe.

Sok rossz volt az életemben. 14 évesen bevettem 100 tabletta vérnyomáscsökkentőt, hogy akkor majd biztos elalszom, lemegy a vérnyomásom annyira, hogy nem szenvedek tovább. Meg akartam halni, de semmi bajom nem lett. Azt mondták, hogy a Jóisten kegyelme, hogy életben maradtam. Persze akkor én ezt még nem fogtam fel, de az Úr már akkor is ott volt mellettem. 15 évesen kaptam meg az első vesémet, ami 3 évig működött.

Milyen volt az Otthonban?

Az Otthon nekem mindig egy biztos pont volt. Mindig, amikor eszembe jut, szeretettel gondolok rá. Olyan jó volt, hogy befogadtak a hibáimmal, mindennel együtt. Elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, feltétel nélkül szerettek. Ezek annyira bennem vannak még most is. Ha nem lett volna az Otthon, én nem is tudom, mi lett volna velem. Meghitt és családias volt.

Sokáig voltam ott. Többször próbáltam saját lábra állni. Végül a transzplantációs klinikán kaptam állást, és tovább tudtam menni egy nővérszállóra. Ebben az időben már működött a harmadik vesém, és nagyon boldog voltam. Nem is éreztem magam betegnek. Tudtam dolgozni, önálló voltam.

Hogyan alakult ezután az életed?

23-24 évesen kerültem ki az Otthonból. Hála az Úrnak utána is kaptam segítséget. Valahogy a Jóisten mindig oda tett valakit mellém. Például nekem nem lett volna pénzem kifizetni egy albérletet. Aztán megismertem egy keresztény férfit, aki azt mondta, hogy megígéri, hogy segít nekem az albérlet fizetésében. És képzeljétek el, hogy minden hónapban támogatott, hogy ne keljen az utcára kerülnöm, egészen addig még meg nem ismertem a férjemet. Akkor a férjem azt mondta, hogy visszafizetjük neki majd apránként, de ő azt mondta, hogy nem, ő nem azért segített, hogy visszafizessük, hanem mert megtehette és mert nem akarta, hogy az utcán éljek. Tényleg a Jóisten gondviselése volt ez is.

Hogy alakult a közösségekkel való kapcsolatod?

Miután összeköltöztünk a férjemmel, megismerkedtem a szomszédasszonyommal. Kérdeztem tőle, hogy nincs itt valamilyen gyülekezet? Azt hittem, hogy egy ilyen kis faluban biztos nincsen. Erre azt válaszolta, hogy de van. Kérdeztem, hogy és baptista gyülekezet is van? Azt mondta, hogy persze, az is van, és összekötött engem az akkori lelkipásztor feleségével. Azóta sajnos olyan fájdalmaim vannak, hogy nem tudok rendszeresen járni a gyülekezetbe.

Ha jól tudjuk, akkor még egy vesét kaphatnál, ugye?

Igen, az elsőt ott szinte gyerekként kaptam, a másodikat huszonévesen. Az működött 8 évig, az nagyon jó volt. Aztán a harmadik vese csak 2 évig ment sajnos. Még egy lehetőségem van, várólistán vagyok.

De tudjátok, néha azt gondolom, hogy lehet, hogy a Jóistennek nem terve, hogy kapjak még egyet, nem tudom. Lehet, hogyha nem lettem volna beteg, akkor most nem ismerném Istent, erre is gondoltam már. Tudod az is megfordult már a fejemben, hogy így legalább ismerhetem az Urat.

Annyi gondolat jár a fejemben. Persze jó lenne, ha kaphatnék egy jó vesét. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem, de próbálom azt a gondolatot is elfogadni, ha nem… Próbálok nem keseregni és nem állandóan szomorkodni, hanem elfogadni azt, ami van, és így boldognak lenni. De nehéz ezt így fejben… Tudom az agyammal, de az érzéseim mást mondanak. Időnként megmondom őszintén, hogy bele is fáradok, és akkor azt mondom az Úrnak, hogy „Én nem bánom Uram, csak aludjak el és kész. Csak azt kérem, hogy ne szenvedjek.”. Néha már szeretnék az Úrnál is lenni, mikor így belefáradok teljesen. Mikor haza jövök a dialízisről és rögtön le kell feküdnöm mert nem vagyok jól, fáradt, gyenge vagyok, állni nem bírok, akkor visel meg igazán lelkileg ez az egész.

Hogy telnek a mindennapok?

Kedd, csütörtök, szombat az dialízis nap. Hajnal 4-kor kelek és elmegyek a betegszállítóval. Hazaérek délre és utána már csak pihenni tudok. És akkor mindig másnap tudok valamit csinálni: főzni, takarítani, mosni, bevásárolni. Mindig próbálom betervezni, hogy mi az, amit meg fogok tudni ma csinálni, mi az, amit még bírok, és mi az, amit majd csak két nap múlva. De így nagyon szeretem ezeket csinálni, mert olyankor én is azt érzem, hogy hasznos vagyok. Már nem tudok úgy teljesíteni, mint régen. Meg kell gondolnom, hogy mit csináljak: ablakot pucoljak, porszívózzak, vagy mossak?

A férjem besegít nekem, takarít is akár, ebből nincs probléma. Meg is főz, ha úgy van. És ez olyan jó, hogy van valaki, aki elfogad és tolerál engem, úgy ahogy vagyok: az én problémámmal, betegségemmel együtt.

Mindig, amikor a férjemre gondolok, úgy elérzékenyülök. Ő nem keresi a hibáimat, nem bánt, hogy miért nem dolgozok, hogy beteg vagyok… Régen ezt el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyen is van. Hogy van olyan ember, aki feltétel nélkül szeret és elfogad, ahogy vagyok. Hát, csodálatos az Úr az biztos, és ő tudja, hogy mire van szükségem.

Van-e esetleg valamilyen kedves éneked?

Az Úr irgalma végtelen. Ezt nagyon szeretem, ez a kedvencem.