„Mert Krisztus szeretete szorongat minket, mivel azt tartjuk, hogy ha egy meghalt mindenkiért, akkor mindenki meghalt; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, többé ne önmaguknak éljenek, hanem annak, aki értük meghalt és feltámadt.” (2Korinthus 5,14-21)
Minden embernek a legmélyebb vágya a szeretet. Mindenki szomjazik arra, hogy elfogadják, fontosnak érezze magát. Ez igaz a hívőre és a nem hívő emberre egyaránt. Ezt a szeretetvágyat azonban igazán csak a mindenható Isten tudja betölteni. Akkor van helyén a szolgálatunk, ha Isten kegyelméből, szeretetéből merítünk minden nap, és nem saját erőnkre támaszkodva próbálunk szolgálni, mert abban nem leljük örömünket.
Az Úr kimunkálja – hogyha ráhagyatkozunk –, hogy benne gyökerező legyen a szívünk és az életünk. Lelkigondozók szerint négy alapszükséglete van az embernek, melyek a szívünk legbelső mozgatórugói. Ezekért élünk, ezekre szomjazunk, ezek határozzák meg, hogy egy adott helyzetben milyen döntést hozunk. Ez a négy alapszükséglet a nyugalom (kényelem, békesség), fontosság-tudat (elfogadás, megbecsülés), a hatalom (irányítás: kontrollálni tudjuk a körülöttünk zajló dolgokat) és a biztonság (mindent előre biztosítani szeretnénk). Mindegyik alapszükségletet egyedül Isten képes maradéktalanul betölteni.
Ha bizalmas, egyre mélyülő kapcsolatunk van Istennel, akkor a Krisztusból fakadó identitásunk a helyére kerül. Ha minden nap megnyugszom az evangélium üzenetében, Isten felszabadít arra, hogy ne önmagam körül forogjak, ne csak a saját problémáimmal foglalkozzak, hanem meglássam a másik ember szükségét is. Hívő életünk lényege a Szentháromság Istennel való kapcsolat megélése. Elengedhetetlen, hogy az evangélium nap mint nap a szívünkbe világítson, életünk minden területét áthassa, átformálja.
Ha nem az evangéliumból (hitből, a Szentlélek erejére támaszkodva) élünk, akkor „árvaként” igyekszünk megélni a hívő életünket. Ezért fontos megértenünk és megélnünk, hogy nekünk az új identitásunk Krisztusban van. Isten az újjászületésünkkor gyermekévé fogadott bennünket, a fiúság Lelkét kaptuk (Róma 8,15). Ő mindig velem van, az életem minden helyzetében.
Hívő életünkben sokszor tapasztalhatjuk, hogy nem vagyunk eléggé „motiváltak”, nem vágyunk arra teljes szívünkből, hogy Isten igéjében még mélyebben elmélyedjünk, nem szomjazunk igazán a Vele való kapcsolatra. Nincs meg bennünk „az első szeretet” – mint megtérésünkkor –, ahogy Jézus is mondja az efezusi gyülekezetnek (Jel 2,4). Megtérésünkkor először tapasztaljuk meg igazán Isten mindent átható szeretetét. Minél mélyebben megélem az Istentől jövő szeretetet, annál gazdagabban tudok kiteljesedni a szeretetben. Minél inkább látom, tapasztalom Isten tökéletességét, szentségét, annál jobban látom a saját bűneimet, gyengeségeimet, és még inkább elhiszem, hogy csak Vele együtt gyümölcsöző az életem és a szolgálatom. Ekkor a Lélek gyümölcse megjelenik a mások felé végzett szolgálatunkban (szeretet, öröm, békesség, türelem, szívesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás) is.
Az evangélium az életünk minden területére kihat, erre van szükségünk, és valójában azoknak is erre van szükségük, akik felé szolgálunk. Isten mindig a szívünkkel szeretne foglalkozni. Ha csak arra fókuszálunk, hogy „legyél ilyen”, „tedd ezt meg azt”, az csak felszínes változást hoz, csak a gyakorlatra figyel. Isten azonban mindig a szívünket akarja megváltoztatni, formálni, hiszen a szívünkből származnak a gonosz gondolatok (Máté 15,19). Ha a szívünk Benne gyönyörködik, kevésbé vagyunk kísérthetőek és erőnk az Úr ereje által megsokszorozódik. John Piper szerint az ember végső célja, hogy dicsőítse Istent azáltal, hogy örökké gyönyörködik Benne.
Isten arra vágyik, hogy teljesen bízzuk Rá magunkat. Arra hív minket, hogy nyugodjunk meg az evangéliumban, mert Ő már megszabadított minket a bűn uralma alól, már igazak vagyunk Krisztusban. Nem arra kell fókuszálnom, hogy én mit teszek, hanem arra, hogy Ő mit tett értem, és ez fellobbantja bennem az örömöt és a hálát. Ha nap mint nap rácsodálkozunk az evangéliumra, akkor betölt bennünket Isten szeretete, és ez a szeretet túlcsordulva tovább árad mások felé. A motivációnk az Isten szeretete, a célunk pedig Jézus közvetítőiként a ránk bízott emberek szeretete. Az evangéliumra hagyatkozó élet felszabadít arra, hogy ne önmagamért éljek, hanem másokért is. Minden ember Isten képmása, még a legmélyebben lévő, hitetlen ember is Isten törött képmása, az Isten csodálatos, egyedi teremtménye. Az Úr arra hív minket, hogy hirdessük az Igét alkalmas és alkalmatlan időben (2Tim 4,2), mindenki Isten szeretetére éhezik, még ha nincs is tudatában ennek.
Mostanában nagyon foglalkoztat az a gondolat, hogy mennyire végzem szívből a szolgálatot: „árvaként” (magam erejére támaszkodva), kötelességtudatból vagyok jelen a rám bízottak között, vagy Isten szeretete indít el, hogy örömmel (nem kényszerből) szolgáljak. Számomra a megfelelési kényszerem miatt nehéz volt mindig a konfliktusok felvállalása. Így a munkahelyemen is igyekeztem kerülni a konfliktusos szituációkat, próbáltam inkább nem meghallani bizonyos dolgokat, hogy ne kelljen vitába szállnom az ellátottakkal, csak akkor léptem, amikor már elengedhetetlen volt közbeavatkozni. Isten egy keresztény konferencián megváltoztatta ezzel kapcsolatban a gondolkodásomat. Azóta egyre inkább kimunkálja bennem, hogy vállaljam fel a konfliktushelyzeteket is. Formálja bennem, hogy ne mások elfogadását kolduljam, amikor a keretek biztosítása a feladatom. Nem azért vagyok értékes, mert mások szeretnek, elfogadnak – persze ez is fontos –, hanem azért, mert Jézus Krisztus értem is életét adta. A cél nem az, hogy mások engem szeressenek minden helyzetben, hanem az, hogy az Úr Jézust képviseljem, az Ő szeretetét közvetítsem mások felé. Ha Isten szeretete számunkra elhalványul (nem az evangéliumra fókuszálva, kegyelemből élünk), akkor a ránk bízottak (ellátottak) szeretetéből akarunk élni.
„Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék. Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk” (Efezus 2,8-10). Nem az én érdemem az üdvösségem, hanem a Teremtőé, ez az Ő ajándéka. Isten bennünket jó cselekedetekre teremtett, melyek által kiábrázolhatjuk valamilyen módon az Ő végtelen szentségét és szeretetét. Az is kegyelem, hogy megigazultunk, a megszentelődésünk is az Ő kegyelméből zajlik, és még az is kegyelem, hogy szolgálhatunk mások felé Jézust képviselve, tehát minden érdem egyedül az Úré. Azt kívánom, hogy mindekor legyünk jelen ilyen evangéliumi hittel a szolgálatunkban, ahol az Istentől jövő túláradó hálánkat, örömünket cselekvő szeretetté formálhatjuk. „Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek!” (János 7,38)
Szák-Kocsis Endre
