Küzdelmes tavaszunk volt: a COVID járvány megrázta világunkat, benne országunkat is. Nehéz időszakon vagyunk túl mindannyian, így a Menedékben is fájó veszteségeink vannak. Márciusban elbúcsúztunk Banicz Lászlótól, a Menedékváros létrehozásában aktív munkatársunktól, áprilisban Harsányi Gábor lelkipásztortól, volt kuratóiumi tagunktól, majd Széllné Rottmayer Zsuzsannától, aki a Mamásotthon munkatársaként Istentől kapott küldetésként végezte szolgálatát. Májusban pedig elköszöntünk Berki Klaudiától, volt lakónktól, kedves barátunktól, testvérünktől, aki fiatalon távozott e földi létből.

Lelki csaták, könnyek, értetlenség, kimerültség… talán így vagyunk, amikor megmagyarázhatatlan helyzetekben és ezek szorításában élünk, vagy épp olyan szituációkba kerülünk, hogy úgy érezzük minden megmozdul körülöttünk és recsegnek – ropognak biztosnak hitt körülményeink.

Az átélt események után beleeshetünk a keserűség, hitetlenség vagy reménytelenség csapdájába, azonban – hiszem – Krisztussal, mint kősziklával, stabil ponttal, reménységünk forrásával találkozhatunk. Rá van szükségünk ma is: éltető, megerősítő, felemelő jelenlétére! Az elmúlt hetekben azt tapasztalom, hogy Isten ebben bátorít: „merj bízni benne.” Bízni… talán vakon, de reménységgel, hogy Ő tökéletes, Ő nem téved és lépéseit bár nem mindig értjük, de bízhatunk abban, hogy jót munkál! Nem értem, hogyan teszi ezt, de hiszem, hogy cselekszi. Felemeli a tekintetem (mindarról ami körbevesz és ami időnként betölti a terveim, céljaim) és odairányítja önmagára, a földin túli távlatokra, és újra megerősít benne, hogy „az odafenn valókkal” kéne törődnünk, talán többet vagy jobban, mint eddig.

„A reménység lelkünknek biztos és erős horgonya.” (Zsidók 6,19). Ez a horgony a mennybe van beakasztva és a kötelék téged és engem is a helyemen, stabilitásban tart. Ezért tudunk felállni, ha elestünk, helyreállni, ha elhullunk és megerősíteni roskadt térdeinket, amikor kifutna belőle az erő. Mert be vagyunk kötve, reménységgel vagyunk bekötve a Mennybe.

Aquinói Szent Tamás mondta: „A hit azokkal a dolgokkal foglalkozik, amelyek nem láthatók, a remény pedig azokkal, amelyek nincsenek a kezünkben.” Ne gondold, hogy ami még nincs a kezedben, az nincs is. Lehet, hogy még távol, de már a valóságban.  „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el az Isten az őt szeretőknek.” (1Korinthus 2:9) Reménységben lehetünk, hogy a még láthatatlanban, kézzel nem foghatóban Isten már elkészített ajándékot, ami félre van téve számunkra. Hitre, bizakodásra, reménységre hív minket! Mondjunk igent Neki.

Liptai Gábor