Ezelőtt 16 évvel, 1997. március 17-én érkeztek ide a volt szovjet laktanyába „honfoglalóink”, akkor öten. Még ma is emlékszem a különböző mozzanatokra, amiket három év távlatában meséltek nekünk ők, akik látták a Menedékvárost lakatlanul. Az első éjszakáikat a Tea-buszban töltötték, és reggel, mikor felébredtek, még a víz is befagyott a lavórban. Azonban ez sem és még számtalan más akadály sem térítette el őket attól, hogy itt maradjanak, és imádságaikkal, tetteikkel megvalósítsák azt, amit Isten előzőleg már rájuk bízott. Három évvel később, a kétezres évek elején már csak a középső lépcsőház előtti fúrt kút emlékeztetett arra, hogy az „eleink” milyen körülmények közt élhettek itt. Amikor 2000 áprilisában először jártam a Menedékvárosban, egy élő közösséggel találkoztam, amiben mindenkinek megvolt a helye és a feladata. Ha a körülöttünk lévő épületek nem is, de a környék zöldövezete szépen rendben tartott volt, tele élőlényekkel és önellátáshoz szükséges állatokkal. Az akkor itt élő emberek napi szinten kapcsolatban voltak egymással, hiszen együtt étkeztek az ebédlőben, együtt jártak csütörtökön és vasárnap istentiszteletre, szombatonként fürdőbe, ha jó idő volt, és együtt is dolgoztak mindennapjaikban.

Azóta eltelt 16 év. Új lakók, új arcok kerültek a régiek helyére. Az akkoriban született gyerekek mára már iskolások. Többnyire magasságban túlnőttek rajtam is. A régi nevek mindig emlékeket hoznak fel bennünk. Vannak, akikről már megfeledkeztünk, de olyanok is, akikről tudunk, hogyan alakult az életük. Már mi sem vagyunk ugyanazok. Megváltozott az életünk, talán bölcsességünk több lett, az itt eltöltött élveink száma is megnőtt. De két dolog, vagy inkább három nem változott meg. Isten szövetsége, Isten kegyelme, és Isten felénk való megbízása. Ma is ugyanazt ígéri nekünk, mint akkor, és ma is azt várja tőlünk, mint akkor. Útmutatása is ugyanolyan élő. Bár mára sok minden megváltozott, hiszen nagyot fordult velünk a világ. A törvények sokasága köt bennünket, sokszor értetlenül állunk előttük, és igyekszünk megtalálni, hogy ebben a törvény adta világban hol az emberség? Mitől maradunk mi emberek embertársainkkal szemben? Mi is ma a feladatunk? Nehéz ezt megmondani. Sokszor a világ adta törvények közt nehéz embernek maradni. De akik sokat láttunk már elesett embert, és akik magunk is azok voltunk valaha, azok mégis igyekszünk emberként viselkedni bajba jutott társainkkal. Annál is inkább, mivel a példát is az itt eltöltött éveink alatt tanultuk egyik honfoglalónktól, Huszár Gézától.

Jelenleg a Hajléktalanok Átmeneti Otthona 50 fő férőhellyel rendelkezik, és még nem volt egyetlen év sem eddig, hogy ez mind egyszerre foglalt legyen. Ez évben ez „sikerült”. Mondhatni, hogy Isten Menedékváros által nyújtott „kegyelmét” 100%-osan kihasználták a rászoruló emberek. Mi kollégák pedig az újabb és újabb nehéz élethelyzetek kapcsán minden nap valami új tapasztalattal, és megoldásra váró feladattal találkozunk. Egyben vizsgázunk emberségből is, de sajnos sokszor nem ötösre. Saját példámon keresztül tudom elmondani, hogy sokszor magunk vagyunk akadályai a megoldásra váró problémáknak kicsinyhitűséggel, vagy mert Isten kegyelmét és bölcsességét mi magunk is alábecsüljük. Sokszor csak egyszerűen rossz irányba nézünk. Tekintetünk nem fölfelé, hanem lefelé irányul. A nehézségek alatt mi is irányt tévesztünk. De nem értem, hogy miért? Pedig én is azt vallom, amit János ír: „És mi ismerjük és hisszük azt a szeretetet, amellyel Isten szeret minket.” (1Jn 4:16a)

S valóban szeret minket, hiszen még mindig itt vagyunk. Jelenleg, hetedmagammal dolgozom a Hajléktalanok Átmeneti Otthonában. S bár sok mindenben különbözünk, egy dologban mégis egyet értünk. Mindannyian tudjuk, ki a megbízónk. ISTEN maga, aki ide állított bennünket erre a nem túl könnyű feladatra, s eljegyzett minket magának erre a nehéz szolgálatra.

Miért mondom, hogy nehéz? Mert a mai rohanó és személytelen világ kívülről nekünk is azt sugallja: „légy te is személytelen!”Mi azonban nem tudunk azok lenni. Valljuk, hogy kell ismernünk minden embert, aki hozzánk kerül. Fontos számunkra, hogyan lép tőlünk tovább. Igyekszünk minél többet átadni abból a szeretetből, amit mi kapunk Jézustól. Így nehézségekbe ütközünk. Az idős embereknek nehezen találunk olyan lakóhelyet, ami számukra már a végső és a legjobb megoldás, ha tőlünk elmennek, kis pénzükkel, ami igazán szűkre szabott, de ebben az esetben nem áll túl sok idősotthon a rendelkezésünkre. A fiatalt úgy szeretnénk útjára bocsátani, hogy stabilan tudjon a „világ” rengetegében állni, el ne essen, és bennünket hátralévő életében úgy tekintsen, mint egy jó kiinduló pontot nehézségeiből. A középkorúra pedig úgy tekintünk, mint aki megbotlott, de feláll lábaira és kicsit megpihenve továbbindul a domboldalon fölfelé.

Mindezt pedig tesszük néha meglankadva, de tiszta szívből, sokszor könnyek közt. Elsősorban Isten segítségével. Köszönetet mondva mindenek előtt az ÚRNAK, aki a velünk kötött szövetségére minden nap emlékeztet minket. Valamint köszönetet mondva CSALÁDJAINKNAK.

És itt most elidőznék egy kicsit. Tudom, hogy családjaink, legközelebbi hozzánk tartozók, férj, feleség, szülők és gyerekek nélkül ezt az utat nehéz lenne végig járni, sőt talán lehetetlen. Családtagjaink azok, akik Isten után a legtöbbet segítenek szolgálatunkban. Így hadd köszönjük meg külön nekik! Hiszem, hogy szolgálatunk velük együtt teljes, és mindenünk, amink van, Isten ajándéka a számunkra.

Ma, 16 évvel a Menedékváros kezdete után, még mindig honfoglalók vagyunk, csak épp nem a földi honéi, hanem az eljövendőé, amit várunk. Az Istennek pedig legyen hála az ő kimondhatatlan ajándékáért. (2Kor 9:15)

Bogdán-Csató Éva