Menedék alapítvány

Jó az Úr! Menedék a nyomorúság idején. (Náhum 1,7)

Derű a Mamásotthonban

Derű a Mamásotthonban

A Mamásotthonba a legnehezebb helyzetből menekülnek a nők, sokszor pici gyerekekkel, várandósan. Az ember azt gondolná, elkeseredett, kiábrándult arcok fogadják majd. De nincs így. Mindenkiben hit van, várakozás, az a gondolat, hogy majd jóra fordul minden. Talán, mert a gyerekekkel mindig együtt lakik a derű.

– Tudja, sokszor imádkozom, kicsiségekért is – köszönt Huszár Géza, a Mamásotthon vezetője. – Hogy mit kell mondani vagy tenni. Mert néha nem tudja az ember – réved el, és sorjázni kezdi a történeteket. – Egyszer hívott valaki, hogy adna nekünk szalonnát, elfogadjuk-e. Mondtam, hogy persze, jöhet, szükség lesz rá. Csakhogy a szalonna egy tonna volt, és bizony ki kellett találni, hogyan lehet ennyi élelmet jól felhasználni. Aztán imádkoztam, és lettek segítő emberek, megfüstölték a szalonnát, eltettük, és szép lassan elfogyott mind.

Súlyos szükségben

Szükség is van ezekre az adományokra, mert a Mamásotthonban semmi nem volna, ha az emberek szíve nem nyílna meg olykor. Nyolc-tíz olyan édesanyának adnak itt menedéket, akik máshol nem találnak otthonra, vagy menekülni kényszerülnek a családjuk, a volt férjük, az élettársuk elől. „Nehéz sors” – gondolná az ember, de mégsem nyom agyon a történetek súlya, mert mindenki a bizalomról, a jobb életbe vetett hitéről szól. A Mamásotthon vezetője meséli, sok asszony menekül a beígért gyilkosság elől. Összesen egy évig maradhatnak, és fél évet kaphatnak még ráadásképp, ennyi idő alatt kell mindent elrendezniük, új életet, új munkát találniuk. Addig ők védelmet nyújtanak nekik. Olykor a zaklató, dörömbölő férjek és élettársak elől is, sokszor ugyanis nem nyugszanak bele, hogy az „asszony” elszökött előlük.

– Jó kapcsolatban vagyunk a rendőrséggel, előre szólunk, ha valaki védelmet kér. Ha meglátjuk a zaklatót, három-nyolc percen belül itt vannak. Amíg nálunk van valaki, nem kell félnie – állítja Huszár Géza, akit mindenki csak Géza bácsinak szólít, s közben felvezet a szűk lépcsőkön az irodába.

Seres Erika, családgondozó épp aprócska csecsemőruhákat készít össze, amikor a szobájukba lépünk. A kis rugdalózókat egy „súlyos szükségben lévő” asszonynak hajtogatja, aki a napokban fog szülni. Közben elmeséli, hogyan nyerték meg legutóbb azt az uniós pályázatot, amelyből most fel tudják újítani az épületet. Kisebbfajta csoda volt az is, mert későn vették észre a pályázatot, és nagyon kevés idejük maradt a megírására. Szerencsére aztán meghosszabbították a jelentkezési határidőt. Így tudnak most valamivel jobb körülményeket biztosítani az ide érkezőknek. De nem csak otthont adnak az anyáknak. Olykor főzni tanítják őket, máskor pénzt beosztani, boldogulni a hivatalosságok között, intézni a gyest, a családi pótlékot, elrendezni a válást, életvezetési tanácsokat adnak, segítenek a gyerekgondozásban, és még sorolhatnánk.

– Bizony, nem mindig sikerül ennyi idő alatt mindent elrendezni – mondja Géza bácsi. – De mindenkire büszkék vagyunk, aki talpra akar állni és tesz is ezért. Van most egy olyan édesanyánk, aki házat vett vidéken, állást is talált, és minden reménye megvan rá, hogy új életet kezdjen. De volt már itt prostituált is, őt sem dobtuk ki – árulja el -, én képviseltem a pereiben a tárgyalásokon. A bíróságon alig hitték el, hogy ilyen asszony mellé is odaállhat valaki. Az ide érkezőktől mindezért csak azt várjuk, hogy bizalommal legyenek irántunk, hogy mondják el, mi nyomja a szívüket, mert csak akkor tudunk segíteni.

Tiszta szívből

Géza bácsi elvezet egy fiatal édesanyához. Sára (nevezzük így!) néhány hetes kislányát szoptatja épp, amikor belépünk az aprócska szobába. Jóleső meleg van, pelenkaillat, az a fajta meghittség, amely a pici babákat lengi körül. Sára mosolyog, öleli a kicsit nagy-nagy szeretettel, pedig a szerelem, amelyből született, nem volt épp boldogító. Akkor tudta meg, hogy a választottja családos ember, amikor a kislánya már a pocakjában volt.

– Nem vállalt minket – meséli -, szakított velem, amikor kiderült, hogy apa lesz, és azt akarta, költözzek vissza a szüleimhez. Vidéki vagyok, a szüleim is szegények, nem volt otthon sem maradásunk. Mindenfelől próbáltam segítséget kérni, végül ismerősök ajánlották a Mamásotthont. Szülés után már ide jöhettem. Az apja a kislányt nem vette a nevére, bár én még reménykedem, hátha megszán bennünket, hátha kellünk még neki… De ha nem, akkor sem keseredem el – mondja -, mert most, hogy a kicsi megszületett, olyan erősnek érzem magam, mint még soha. Mindenre képes volnék érte – néz rám, és biztat a tekintetével, hogy ne aggódjak, ha a lánya nagyobb lesz, dolgozni fog és lesz majd valahogy.

Szőke Zoltánné, Mária három gyerekével lakik itt, a tizennégy éves Klaudiával, a hároméves Illéssel, és a tíz hónapos Annával. Anna nyűgös, babusgatásra vágyik. Mária a nagylányát kéri meg, hogy kavarja meg a krumplit a konyhában. Több mint egy éve élnek már itt, vidékről menekültek ők is. Mária nem szívesen beszél erről, csak annyit árul el, hogy összesen öt gyereke van. Hárommal sikerült eljönnie hazulról. A kis Anna akkor még a pocakjában volt. Két gyermeke a férjénél maradt, most szeretné őket magához venni. A családi háborúban a férje elérte, hogy fél évre ne is láthassa őket, meséli és sóhajt. A csönd kicsit hosszabb a szokásosnál. Nemcsak a menedékért hálás, hanem a jogi segítségért is, amelyet a válóperében kap. Már csak fél évig lehetnek az otthonban, ennyi idejük maradt, hogy mindent elrendezzenek. Mária mégsem panaszkodik.

– Isten ezt a helyet adta nekünk, most, amikor én már a saját erőmből nem tudok boldogulni. Az emberek segítenek nekünk, látják az életünket, látják, hogy tiszta szívből próbálok a gyerekeimnek békét, szeretetet adni. Dolgozni fogok, törekszem arra, hogy a szükséges anyagiakat is megteremtsem. Mert az ember gyerek mellett nem keseredhet el, tudja, hogy egyre jobb lesz.

forrás: Nők Lapja, 2010. január 15. Írta: Rist Lilla

Szólj hozzá!

Megszakítás